Esélyegyenlőtlenség;) - ez is?

Minden tanév amelyben egy új osztály tanulóival ismerkedek meg, egy új élmény, új probléma, új kihívás, új tükör melybe bele kell néznem, hogy meglássam magamban azt a vonást, amelyet eddig még nem fedezt/em/ettek fel (velem).

Az ismerkedés lépcsői átlagos esetben:

Diák Hivatalos bemutatkozás (Csak a szemek beszélnek) Meddig mehetek - lehet? Próbálkozom, enged? Dolgoztatna, dolgozzak? Kedvellek is meg nem is....

Tanerő Hivatalos bemutatkozás (A szemük sem áll jól:) ) Nem lehet, bekeményítek. (engedek:( ) Front helyzet, lövészárok hegyek. Hajtalak, egy perc üresjáratod se legyen! Volt ez jobb is, de az sem tetszett...

Természetesen mindez a teljesség és komolyság igénye nélkül. 
Bármennyire is felvértezve érzem magam  az eltelt 25 év tapasztalataival, mindig adódik valami váratlan, valami új. Minden nap meg kell harcolni az osztály (közösség), a tanuló (egyéniség) tiszteletéért. Valamikor az elején még fontosnak tartottam, hogy kedveljenek, már nem tartom lényegesnek. Ma többet ér számomra a hitelesség. Valószínűleg hozzájárul ehhez az a változás, amely a környezetünkben (szűkebb és tágabb is) ment végbe éppen ez alatt a negyed évszázad alatt. Felnőttként is ezt tartom  az egyik legmeghatározóbb emberi tulajdonságnak.

De miért is van a címben az esélyegyenlőtlenség kifejezés?

Van egy helyzet, mellyel (talán sokan most elmosolyodnak, hogy még csak most.) néhány éve szembesülök, s úgy érzem, szinte teljesen megsemmisít. Nem vagyok az a típus, akit zavarba lehet hozni, ezzel a kijelentéssel mégsem tudok a legtöbb esetben mit kezdeni. Lehet, hogy ez a "pedagógus kék-halál"?

 "Nekem mindegy. Írja be az egyest. Írjon be annyit, ahányat akar.  Úgyis évet ismételek. Jövőre úgy sem járok ide....."

Eleinte próbálkoztam, - beszélgetni négyszemközt,  - győzködtem családdal, barát(nővel)tal, osztálytársakkal, a tanuló lelkével,jövőjével, ..... - - újabb lehetőséget adni óraközben a munkára, ..., időnként hízelegtem is :(. És nem, az istennek sem lehet ezeket az unott, fásult, iskolát gyűlölő? fiatalokat kimozdítani, megmozdítani. Inkább 40 percet támasztja a padon a jobb könyökét, kezébe támasztott fejjel. És akkor jó, mert esetenként dobol, kopog, csiszol, tüsszög, ásít, dúdol, morog,... hangosan káromkodik:( Tudatosítva, hogy cselekvésben nem, de fizikai létben igen, ő itt van. (Több esetben a következő órán már nem, de engem még érdemesnek tart a jelenlétére.)

És azt érzem, mint a bokszoló a ringben KO, illetve a 8. menet vége felé. Hátamon hideg veríték csorog, a homlokom lassan gyöngyözik a verejték, arcomból lassan kifut a vér, a kezem remeg, ....,  "kék-halál". Az osztályban a nem létező légy zümmögése is hallatszik. Lassan kifújom a levegőt, folytatom az órát. Az osztály egy emberként fellélegzik.

Újraindultam,  a hibát nem sikerült kijavítanom, a memóriámban marad egy kisült cella, a tükrömben egy vakfolt.

Ugyanabban az osztályban három tanítványom ismétli önmagát, hetente, felváltva, pedig négyszemközt érzem, tudom, mondják nem helyes, amit csinálnak. A sikerélményem minden óra elején kb. 5-10 percig tart, ilyenkor azt gondolom, megvan, de aztán valamelyikük elhagyja a karantént. Úgy érezem, esélyem sincs, Náluk.